Grenada CO₂-kibocsátás

A szén-dioxid (CO2) kibocsátás az elsődleges antropogén üvegházhatású gáz, amely a légkörbe kerül, túlnyomórészt fosszilis tüzelőanyagok, például szén, olaj és földgáz elégetése révén. Ez a mutató az energiatermelés, a szállítás és az olyan ipari folyamatok során keletkező gáz mennyiségét követi nyomon, mint a cementgyártás és a gázfáklyázás. Mivel a szén-dioxid hosszú élettartamú gáz, amely megköti a hőt a Föld légkörében, ez a globális éghajlatváltozás legfőbb mozgatórugója. Ezeket a kibocsátásokat jellemzően metrikus tonnában (tonna) vagy kilotonnában mérik. A nemzeti leltárak az ország földrajzi határain belül fellépő kibocsátásokra összpontosítanak, ami elengedhetetlen a nemzetközi éghajlatvédelmi egyezmények betartásának ellenőrzéséhez. Bár a CO2 természetes módon is előfordul a szénciklusban a növényi légzés és a vulkáni tevékenység révén, az ipari korszakbeli növekedés szinte teljes egészében az emberi tevékenységnek tulajdonítható. Ezen szintek mérése lehetővé teszi a tudósok és a döntéshozók számára a gazdasági növekedés környezeti hatásainak és az alacsony szén-dioxid-kibocsátású energiaforrásokra való átállási stratégiák hatékonyságának számszerűsítését.

E mutató adatgyűjtése elsősorban a nemzeti energiastatisztikákon és az ipari termelési feljegyzéseken alapul, nem pedig a közvetlen légköri méréseken. Az olyan nemzetközi testületek, mint a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) és a Global Carbon Project, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) által kidolgozott szabványosított kibocsátási tényezőket alkalmazzák az elégetett tüzelőanyag egységenkénti CO2-tömegének kiszámításához. Ez a módszertan figyelembe veszi a különböző energiaforrások szén-dioxid-intenzitását – például a szén lényegesen több szenet bocsát ki, mint a földgáz azonos energiakimenet mellett. A korlátok közé tartozik a nemzetközi légi közlekedésből és hajózásból származó kibocsátások (bunkerüzemanyagok) gyakori kihagyása a nemzeti összesítésekből, valamint a földhasználat-változással és az erdőirtással kapcsolatos adatok nagy bizonytalansága. Továbbá, bár a fosszilis tüzelőanyagokon alapuló adatok rendkívül pontosak, a kisléptékű biomassza-égetésből származó kibocsátásokat gyakran kevésbé precíz felmérésekkel becsülik meg.

Gyakran adódnak eltérések az IEA és a Global Carbon Project adatai között, mivel az előbbi szigorúan az energiával kapcsolatos égésre összpontosít, míg az utóbbi a földhasználat-változásból és a cementgyártásból származó kibocsátásokat is tartalmazza.

Alapként gyakran egy körülbelül 4,7 metrikus tonna (5,2 short ton) egy főre jutó globális átlagot használnak, bár a fejlett nemzetek gyakran meghaladják a 10 metrikus tonnát (11 short ton). A globális felmelegedés iparosodás előtti szinthez képest 1,5 °C-ra (2,7 °F) való korlátozása érdekében a szakértők jelzik, hogy a nettó kibocsátásnak a század közepére el kell érnie a nullát.

A legfrissebb adatok szerint a globális szén-dioxid-kibocsátás rekordmértéket ért el, a legutóbbi becslések szerint az éves fosszilis tüzelőanyagokkal kapcsolatos kibocsátás körülbelül 37,8 milliárd metrikus tonna (41,7 milliárd short ton). Bár a szél- és napenergia, valamint az elektromos járművek gyors elterjedése elkezdte lassítani a kibocsátás növekedési ütemét, a teljes volumen még nem érte el a csúcspontját. Pozitív trend a gazdasági növekedés és a szén-dioxid-kibocsátás megfigyelt szétválása (decoupling) számos fejlett gazdaságban, ahol a GDP nőtt, miközben a kibocsátás a 2000-es évek óta folyamatosan csökkent. Ezeket a csökkenéseket azonban jelenleg ellensúlyozza a feltörekvő gazdaságok, különösen Ázsia növekvő energiaigénye. A globális energiamix továbbra is erősen függ a fosszilis tüzelőanyagoktól, amelyek még mindig a teljes energiaellátás nagyjából 80%-át biztosítják. A legfrissebb adatok azt mutatják, hogy a szélsőséges időjárási események is befolyásolták a kibocsátási trendeket, mivel a magasabb hőmérséklet sok régióban növeli a hűtési energiaigényt, ami magasabb villamosenergia-függő szén-dioxid-kibocsátáshoz vezet.

A regionális adatok éles különbséget mutatnak a felelősség és a hatás tekintetében. Jelenleg Kína a világ legnagyobb kibocsátója, a globális CO2 közel 30%-át adva, őt követi az Egyesült Államok és India. Az egy főre jutó adatok azonban más hierarchiát mutatnak; a legmagasabb egyéni lábnyomok Észak-Amerikában és a közel-keleti olajtermelő országokban találhatók, ahol az egy főre jutó kibocsátás meghaladhatja a 15 metrikus tonnát (16,5 short ton). Ezzel szemben a szubszaharai Afrika országainak többsége kevesebb mint 1 metrikus tonnát (1,1 short ton) bocsát ki személyenként. Az Európai Unióban tapasztalható a legkövetkezetesebb hosszú távú csökkenés, a kibocsátás jelenleg körülbelül 35%-kal alacsonyabb az 1990-es szintnél. Délkelet-Ázsia feltörekvő piacai tapasztalják a leggyorsabb növekedést a szén-dioxid-kibocsátásban, ahogy iparosodnak és bővítik elektromos hálózataikat, gyakran szénre támaszkodva a gyors városi kereslet kielégítésére.